REGÉNYEK

Ami nem betegít, az szóra sem érdemes, (...) egy eleven történet kell; olyan, amelynek eshetősége van arra, hogy olvasóját, hallgatóját lebetegítse, így különféle belátásokra kényszerítse. 

(Solymosi Bálint: Vakrepülés. Gerillaregény)


Ars poeticám egyszerű. Olyan irodalmat szeretnék csinálni, ami zsigerileg hat. Többnyire pofán töröl, olykor felemel. Gyakran prosztó, időnként varázslatos. Trágár, de sosem öncélúan. Vicces, de néha siralmasan. Elsősorban nem az intellektusodat és a műveltségedet birizgálja, hanem az elevenedre tapint, ott, ahol a legkellemetlenebb.

Regényeim egy abszurd világban játszódnak. Ez a mi világunk: a kelet-európai fogyasztói társadalom. Úgy élünk benne, mint a ketrecbe zárt állatok. Ki így, ki úgy próbál alkalmazkodni: talán épp az alkalmazkodás képtelenségével. Van, aki apatikusan gubbaszt a sarokban, más a kábulatig himbálja magát, egyesek eszelősként nyargalásznak körbe-körbe, végtelen hosszan egyazon nyomvonalon, és akad, aki önmagában vagy fogolytársaiban tesz kárt. És persze itt vannak azon kevesek is, akik megtalálják a maguk sajátos boldogságát és belső szabadságát.

Nem vagyok pesszimista, csak realista. Minden hősömet szeretem, soha egyiküket sem akarom megbüntetni: éppen eleget büntetik ők saját magukat. Nem moralizálok, nem szépelgek, nem ébresztek sajnálatot: megfigyelek, egészen közel lépve, látom az eltömődött pórusokat és a szájszélen fityegő nyálas morzsákat, hallom és körmölöm a periférián bolyongók párbeszédeit. Olyan húzós helyzeteket, tapasztalatokat és jellemeket igyekszem megörökíteni szokatlan szemszögekből, amelyek csak látszólag extrémek: valójában itt vannak körülöttünk, sőt bennünk.