Kettesben önmagaddal

2021.02.20

Voltál már valaha igazán egyedül, kettesben saját magaddal?

Azt mondják, ilyesmi jelemzően két esetben fordul elő. És ehhez mindkét esetben haldokolnod kell.

A halálos ágyadon fekszel. Hiába vesznek körül a szeretteid, egyedül vagy: csak te és az utolsó gondolataid. Minden bizonnyal azok a dolgok fognak kínozni, amiket nem mertél megtenni, talán mert túl kevésnek érezted magad; el nem csókolt csókok, ki nem mondott szavak, amiket inkább megtartottál magadnak, mert féltél a súlyuktól, a következményektől, a visszavonhatatlanságtól. 

Hegyet mászol. 8000 méter magasban az oxigénhiánytól haldokolni kezd a tested. Minden egyes lépéseddel közelebb kerülsz a halálhoz. Ezt a 8000 métertől kezdődő tartományt hívják a hegymászók halálzónának. Ilyen magassághoz az oxigénhiány miatt képtelen alkalmazkodni a szervezetünk, így extra gyorsan éli fel a tartalékait, ami egyenes út a biztos halál felé. A hegymászók rendszeresen számolnak be arról, hogy itt ismerik meg igazán önmagukat. Hiába másznak csoportosan, annyira egyedül, a saját gondolataikba merülve törnek egyre feljebb és feljebb, hogy szinte teljesen kizárják a külvilágot, egyedül a cél lebeg a szemük előtt, amelyhez lépésről lépésre közelítenek. 

De ez nem jelenti azt, hogy kizárólag a halál árnyékában találkozhatunk önmagunkkal, így ismerhetjük meg a saját elménket, létezésünket. Ahhoz, hogy sikeres lehess az életben, szerintem elengedhetetlen, hogy jóban légy a lelkeddel. Ha saját magaddal nem jössz ki, akkor hogyan várhatnád el mástól, hogy boldog legyen veled vagy boldoggá tegyen téged?

A mentorommal folytatott első beszélgetésem után leragadtam a fotelembe, mintha láthatatlan erők szögeztek volna oda. Sokáig ültem megbűvölten, mozdulatlanul, lefagyott winchesterrel, azon merengve, hogy ez most mégis mi volt? Mi történt velem az elmúlt fél órában? De nem kaptam rá választ. Végül aztán összeszedtem magam, és sétálni mentem, hogy kiszellőztessem a fejem. Egészen napnyugtáig meg sem álltam, eljutottam a közeli erdőig, onnan egy kilátóig. Közben ebben az intenzív csendben elkezdett leomlani a hazugságokból, tévedésekből, megszegett ígéretekből az elmém köré húzott fal, lépésről lépésre ráztam le azokat a káros érzéseket, amelyeket magamra szedtem az évek során.

Ahogy unásig ismétlődő negatív mantráim fokról fokra veszítettek erejükből, egyszerre valami egészen más hangra lettem figyelmes: a saját elmém szavaira. Érteni kezdtem, mit üzen nekem. Talán ilyesmi lehet a halálzónában tapasztalt mélységes csend. Bár nem voltam 8000 méter magasan, minden figyelmem arra összpontosult, ahogy egyik lábam a másik után teszem. Lépésről lépésre haladtam, akár a hegymászók.

Lassan kezdtem megérteni, hogy akkor kerülhetsz a legközelebb önmagadhoz, önmagad elfogadásához, ha csendben tudsz lenni saját magaddal. A legtöbb ember képtelen erre. Ha meg akarod tudni, mennyire vagy kibékülve azzal, aki jelenleg vagy, csak tölts vele egy órát teljes csendben. Sikerült? Vagy kiderült, hogy ki nem állhatod? Ha utóbbi, akkor sem muszáj változtatni. Így is leélheted az életed. Vagy a saját lábadra állsz, beleteszed szíved-lelked, akármit csinálsz is, és olyan komolyan veszed, mintha az életed múlna rajta. Hiszen tényleg az múlik.


Vissza a többi blogbejegyzéshez >>