Emlékszel, amikor kisgyerekkorunkban családi összejöveteleken azt hallgattuk, ahogy szüleink és nagyszüleink a politikáról vitatkoznak? Akkoriban, mint nyilván sokan mások, úgy képzeltem, hogy felnőttkoromban engem biztos nem fog érdekelni a politika, és nem akarok majd ilyenekről vitatkozni senkivel, pláne a rokonaimmal. Azt gondoltam, a politika biztos valami ördögtől való dolog, és nem láttam át, mi köze a mindennapjainkhoz. Egyet tudtam csak biztosan: hogy ha összegyűlik a család, a felnőttek biztosan összeszólalkoznak rajta.

Azóta eltelt jó pár évtized. Sok minden átalakult bennem és a világban is. És tudod, mi a legszomorúbb? Hogy a politikáról alkotott negatív véleményem nem sokat változott. Én viszont igen. Nem tudom betartani, amit gyermekkoromban szentül megígértem magamnak, bármennyire szeretném is, mert a politika hatással van az életemre. 

Naponta látom, ahogy emberek magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, többnyire szavakkal, de előfordul, hogy tettekkel is. Szerintem az a legborzasztóbb, hogy tele vannak haraggal, dühvel és frusztrációval. Elnézést a kicsit túlzó képért, de mintha egy hatalmas háború színtere lenne a világ. Nézőpontok harcolnak egymással, ki-ki védi a maga igazát, és ebben a harcban naponta véreznek el emberek, akik ma már alig többek puszta statisztikai adatnál, egy számnál. Meggyűlöltették egymással az embereket, nem számít sem család, sem barátság, csak a párt. A vezetőink patetikus szózatokat harsognak arról, hogy épp mennyire jól kellene éreznünk magunkat, miközben állandóan uszítanak, lázítanak és gyűlöletet szítanak. Senkinek se legyenek illúziói: nemcsak az egyik fél tanítja gyűlöletre a követőit, hanem a másik is. Kiveszett a közéletből és a világból az, amit véleményszabadságnak hívunk. Az emberek egy részének már önálló véleménye és tudata sincs. Csak egyvalami számít: hogy kinél van a hatalom.

Elkeserít, milyen mértékben árad mindenfelől a rosszakarat és az utálat. Sokak támadásai nem kizárólag a politikai ellenfelek ellen irányulnak, hanem bárkit célba vesznek, aki az útjukba kerül. Nemrégiben a párom el akarta ajándékozni a régi, viseltes, de rengeteg emléket idéző gyerekkori kanapéját. Több, ingyenesen elvihető használati tárgyakat hirdető Facebook-csoportot és persze jótékonysági szervezeteket is felkeresett, hogy a kanapé olyan helyre kerülhessen, ahol valaki akár még örömét is lelheti benne. Jó szándékú posztja azonban negatív kommentek össztüzébe került: a csoporttagok a kanapé állapotán gúnyolódtak. Szegény páromnak teljesen el is ment a kedve az egésztől. Miért baj az, ha valaki segítene másnak is, és nem csak saját magára gondol? Vannak olyan családok, akiknek egy használt holmira sem futja, mert élelemre, fűtésre és rezsire kell az a kis pénz, amit megkeresnek.

Szintén kiábrándító a közösségi médiában, hogy sokan az arctalanság mögé rejtőzve osztanak ki másokat. Mi közük hozzá, hogy én mit írok ki, és hova? Mire ez a rengeteg rosszindulat és fröcsögés, miért nem lehet békésen, szeretettel szólni egymáshoz? Pedig olyan egyszerű lehetne: "Figyelj, én másképp gondolom, mert..." Miért kell élből ráförmedni a másikra, ha valamivel nem értek egyet? A világot a kommunikáció viszi előbbre, nem a gyűlölködés. Fontos a nézetek sokfélesége egy adott témában, másképp nem születnek beszélgetések, viták, vélemények és kompromisszumok. A kopromisszum elengedhetetlen az élet bármely területén. Ha nincs kompromisszum, diktatúra van: egyetlen ember, egyetlen párt, egyetlen egyház vagy bánom is én, minek a kezében öszpontosul a hatalom. De ha ez a hatalom felismeri ezt mint problémát, és újra beszélgetni kezd az emberekkel, főleg az ellenkező oldalt képviselőkkel, akkor ismét szebb hely lehet ez a világ. Úgyis annyi rossz történik körülöttünk nap mint nap, legalább mi, emberek legyünk egy kicsit türelmesebbek és kompromisszumkészebbek, és akkor minden előttünk álló akadályt le tudunk küzdeni. De amíg gyűlölködünk, és mindent jobban tudunk másoknál, addig nem változik semmi. Higgyétek el, a változás félelmetes, de nélküle haladás sincs.

Legújabb blogbejegyzéseink