A család az család.

Ez itt a mi családunk. Emberhím és -nőstény meg egy kutya. Énekes és író meg egy ingyenélő (leszokóban lévő) zoknitolvaj. Mindhárman egyformán fontosak vagyunk. Ha pedig egy családban két szereplő közt elakadás van, megborul az egyensúly, és azt mindenki megsínyli.

Úgy egy éve sem párt, sem kutyát nem akartam, nemhogy egy néha bosszantóan nyugis vőlegényt és egy hatéves, fifikás, makacs buldogot. Elég jó tanítói vagyunk egymásnak, bár nehéz volna felsorolni, mi minden történik egy olyan bonyolult kölcsönhatás során, ami három élőlény mindennapi tanakvása arról, hogyan rendezzék be a közös életüket. 

Ezek a fotók a Velencei-tavi buldogtalálkozón készültek, ahol Karcsi az utolsó napra szétesett és elkanászodott, mint egy lefáradt fesztiválozó Ozorán. Sorozatos labdarablási akciói, átmeneti hallászavarai és az angyalföldi futtatóból már ismerős egyéb trollkodásai valamiféle mélypontra juttattak vele kapcsolatban. Lehet, hogy többet ártottam a nevelgetésével, mint használtam. Ez a kutya totál flúgos lett a hangulatingadozásaimtól. Bántalmazó rohadék vagyok, ostoroztam magam, miközben Lacit egzecíroztam, amiért túl engedékeny. Karcsi agyfasz tónusú, méltatlankodó vinnyogással és idegtépő, túlpörgött tüsténkedéssel jelezte, hogy nincs ínyére az otthoni hangulat.

Az elmúlt években megtanultam, hogy nem szégyen segítséget kérni, lehet járni terápiába vagy mentorhoz, és, igen, fel lehet hívni olyasvalakit, aki jobban ért nálunk a kutyákhoz. Ezért fordultam Geszti Karolinához, a Mancsvár kutyasuli oktatójához, aki elmagyarázta, hogy a mienkéhez hasonló esetekben egyszerűen úgynevezett viszonyrendezésre van szükség. Hogy a kutya megértse, hol helyezkedik el hármunk minifalkájában. Legalul, ami nem azt jelenti, hogy basáskodnunk kellene felette, ellenkezőleg: vezetői kiváltságainkat (ilyen a kajához, a privát térhez, a privát ténykedéshez és az irányításhoz való jog) érvényesítve levesszük róla annak a terhét, hogy neki kelljen döntenie arról, mi az övé, és mi másé, vagy arról, hogy veszélyt jelent-e az ajtónk előtt elhaladó szomszéd. Ami baromi érdekes, hogy nem a következetesen ismételgetett vezényszavak a fontosak, hanem a hangsúly és az, hogy verbális mondandónkat hitelesen adjuk elő. Egy rövid vezényszó is lehet fals, ha magam sem hiszem el, hogy a kutya engedelmeskedni fog, de a barokkos körmondatokat is megérti, ha nem hazudok, hanem azt mesélem el neki, ami történni fog, és ami miatt nem kell félnie vagy agresszíven viselkednie.

Azt eddig is tudtam, hogy a kutya tükör, és saját lelkiállapotomat látom rajta keresztül felnagyítva, de megdöbbentett, milyen gyorsan változik, ha mi változunk. Milyen nyugodt és engedelmes, jegyezte meg a lakásban jövő-menő szerelő. Ha nem azon parázok, miféle hisztiroham következik, amikor becsönget a szomszéd, hanem örvendezve gallopozok ajtót nyitni, Karcsi is vidáman hozza az üdvözlőszertartásához elengedhetetlen plüssfókáját, ha nyűgös puffogására komolyan, de kedvesen megkérem, hogy hagyjon már egy kicsit dolgozni, végül is azért lejsztolok, hogy legyen mit ennie, Karcsi feje belenyugvón félrenyaklik, és pillanatokon belül már horkol is, ha pedig kikérjük magunknak, hogy nem lehet nyugodtan elrágcsálni a jól megérdemelt esti dinnyét, mert egyesek kinézik a szánkból, Karcsi nagyot sóhajtva kivonul a nappaliból. Ehhez nem kell ordibálni, fenyíteni vagy tiltószavakat ismételgetni, hanem elég tényleg átélni, amit mondunk, és elhinni, hogy együtt szeretne működni velünk. Újra hinni benne, hogy éppannyira fontos neki a családunk, mint nekünk. Ezt nem lehet megjátszani. A kutyák, mint a gyerekek, azonnal vágják, ha kamuban vagy, előbb, mint te magad.

Szóval most két napja csill van. Jó tanítói vagyunk egymásnak: Laci szigort és következetességet tanul tőlem, én türelmet, megértést és empátiát tőle, Karcsi rendszert és magabiztosságot tőlünk, mi pedig Karcsitól mindketten mélyebb önismeretet.

Legújabb blogbejegyzéseink