Most, hogy új helyre költöztünk, kitört
az ugatófrász. Karcsi minden apró neszre felpattan, puffog, nyüffög, csahol, és
ha a "viselkedj úgy, amilyen lenni szeretnél!" elvét követve zennyugalomban
igyekszem folytatni a munkát, megszólal Laci, teljesen hiábavalóan, hogy "Helló,
befejeznéd végre?", amire végképp elfogy a kirakattürelem. Ha épp abban vagyok,
hogy ellenem esküdött össze a világ, nincsenek megoldások, csak probléma van,
hatalmas, fojtogató, igazságtalan, végtelen. Ismerem magam: tudom, hogy ebből
azonnal ki kell keveredni. Utánanéztünk, mi a teendő állandó ugatás esetén. Egy
kutyakiképző szerint a jószág, aki csak figyelmeztetni próbál valamilyen
ismeretlen eredetű, potenciális veszélyre, annyit vesz le abból, ha
ráförmedünk, hogy mi magunk is frusztrálttá váltunk a zajtól, a veszély tehát
valós. Ha viszont, látszólagos ellentmondásként, megdicsérjük, amiért segíteni
igyekszik nekünk, és nyugodt hangon és viselkedéssel kifejezzük, hogy nincs
mitől tartani, rövidesen abbamarad a folyamatos fesztiválozás. Szóval
most ahányszor az ajtóhoz ront, kórusban biztatjuk, utánaügetünk, és túljátszott mozdulatokkal
körbekémlelünk, majd elpantomimezzük, mennyire biztonságban érezzük magunkat. A
Karcsi meg néz, hogy ezeket mi lelte, aztán megnyugodva visszafekszik horkolni a helyére.
Igen, a törődés időigényes dolog, legyen szó
emberekről vagy állatokról. Szerintem teljesen oké néha agyfrászt kapni más
élőlények működésétől. Másrészt egyvalami biztosan időigényesebb a törődésnél:
az, ha senkivel sem törődve mindenféle kompromisszumtól elzárkózom.