Fiatalabb koromban, amikor lagzikban meg különböző bálokban játszottam, potom pénzekért vállaltam el fellépéseket, és ami még rosszabb: az összegek az eltelt idő arányában sem nőttek, igaz, a minőség sem javult. Akkoriban kezdtem el bontogatni a szárnyaimat a Győri Nemzeti Színházban is. Nagy reményekkel és rengeteg energiával dolgoztam, de azok a komoly szerepek, amiket vártam, csak nem jöttek úgy, ahogy azt én szerettem volna. Így maradt továbbra is az, hogy az előadások után mentem az éjszakába szórakoztatni a bulizó embereket.

Már egy jó ideje abbahagytam a báli zenélést, és senkinek sem vállalok el ehhez hasonló haknikat. Pestre költöztem. Elkezdtem a Honvéd Együttesben dolgozni, és rengetek plusz kórusfelkérés is megtalált. Azt gondoltam és éreztem, hogy már csak idő kérdése, és jönnek azok a nagy szerepek, amikre várok. De csak nem jöttek.

Kb. úgy két-két és fél évvel ezelőtt egy nagy mélypontra jutott az életem, amikor is elgondolkodtam, hogy talán abba kellene hagynom ezt a pályát, és valami más jellegű munka után néznem. Azt éreztem, hogy belefáradtam, kiégtem, és a rengeteg felkérés és folyamatos terhelés miatt mind a hangom, mind az agyam elfáradt. Ekkor vágtam bele az önfejlesztésbe, és ekkor vettem észre azokat a problémákat, amelyeken dolgozva most ott tartok, ahol.

Képessé váltam összefüggéseiben látni, miért nem találnak meg az egyre nagyobb és testhezállóbb szerepek. Majd szép fokozatosan elkezdtem nemet mondani felkérésekre. Nekiláttam tudatosan leépíteni azokat a fellépéseket, amelyek nem visznek előre a céljaim felé. Nemet mondtam ismerősnek, aki kért, hogy segítsem ki a kórusában, és elkezdtem válogatni a kórusfelkérések között: csak azokat fogadtam el, amelyek érdekeltek. Most már ott tartok, hogy szinte egyáltalán nem vállalok a Honvéd Együttes felépésein kívül más kórusfeladatot.

Majd kitört a pandémia. A színházak még most is csak félgőzzel működnek. Láttam, hogy rengeteg ismerősöm panaszkodik a helyzetre, és természetesen megértettem és sajnáltam is őket. Főleg azoknak volt ez nagy érvágás, akik vállalkozóként csinálják a színészetet. A szerencsésebbek kapták a fizetésüket, és otthon maradtak, pihentek, vagy, amennyire lehetett, dolgoztak home office-ban. Én is e szerencsésebbek táborába tartoztam, de sokakkal ellentétben én ebben is megláttam a lehetőséget. Nyitott voltam új dolgokra, miérteket és hogyanokat kutattam az életemben. Belevágtam a coachingvállakozásomba, és az énekesi, színészi karrieremet is tudatosan kezdtem el építeni, pandémia ide vagy oda. Most már kiröhögöm, aki azt mondja nekem, hogy Magyarországon nem lehet ezt meg azt, vagy hogy a járvány idején képtelenség volt egy művészi pályát építeni. Jelenleg ott tartok, hogy több prózai és zenés darabot is próbálok egyszerre, felkértek Londonba énekelni, ahol Verdi Nabucco című operájában leszek tenor szólista, a teljes lezárás idején egy nagy nemzetközi reklámfilmben is szerepeltem, mindemellett szeptemberben rendezem az első darabomat - a világ pedig még csak most fog újraindulni. Kíváncsian várom, mit tartogat még számomra a következő évad.

De egy jó tanács. Ne másokat figyeld, csak magadat! Ha valaki azt mondja valamire, hogy lehetetlen, akkor mondd, hogy eddig talán lehetetlen volt, de majd én elérem. És konzekvensen tedd bele a munkát, és főleg: ne félj hibázni. Mert akkor már elindultál a helyes úton.

Legújabb blogbejegyzéseink