A minap elküldtem egy kiadónak, hány íves volt az könyv, amit legutóbb szerkesztettem nekik, hogy leokézzák, és kiállíthassak egy számlát. (Az ív a könyvszakma mértékegysége; 1 ív = 40 ezer leütés, ami nagyjából 16 oldal nyomtatásban.) Természetesen kiszámoltam a végösszeget, jóváhagyó válaszukban azonban ezer forinttal kevesebb szerepelt: ők 6,078 ív helyett 6 ívvel számoltak.

Egy pillanatig hezitáltam: most álljak neki ezer forinton rugózni? Ez az első munkám náluk, korrektek, érdekes volt a könyv, stb. Aztán gyors döntésre jutottam: egyrészt ezer forint igenis sok pénz, még ha a mai árak mellett csekélységnek tűnik is, lásd sok kicsi sokra megy; másrészt a szerződésben elfogadott ívdíj alapján pontosan ezer forinttal több járt volna nekem, mint amennyit ők írtak. Mentálisan erre az összegre állítottam be magam, és bizonyára marad bennem némi sértettség, ha nem szólok. Régen magamban pufogtam volna, mekkora sóherság, ezek is a nyomorult, alulfizetett bölcsészen próbálnak spórolni, és még hónapokig kérődztem volna az eseten. Most, hogy udvariasan jeleztem a problémát, elnézést kértek, mondván, tévedtek, valójában felfelé szoktak kerekíteni, így a munkát 7 ívesnek tekintik. Így lett a mínusz ezerből plusz tizenötezer. 

Ez a számomra szimbolikus történet tulajdonképpen ott kezdődött, hogy tudatosítottam: nem vagyok "nyomorult, alulfizetett bölcsész". Persze tény és való, hogy az írók, szerkesztők, kritikusok nem a befektetett munkájukkal arányosan keresnek ma Magyarországon (és ez még mindig istenes a tanárok vagy az egészségügyi dolgozók fizetéséhez viszonyítva, bár nem hiszem, hogy érdemes volna összehasonlítgatni ennyire különböző területeket). De azért eléggé sokat számít, milyen kifejezésekkel illetem és emiatt hogyan látom, mennyire árazom be magam. Sokáig, ha valaki, megtudva, hogy író vagyok, azt feltételezte, hogy írásból is élek, szinte meg voltam sértve, és ideges kaccantással kértem ki magamnak a naivitását. Mintha valamiféle patetikus lúzerség az írói imidzs elengedhetetlen tartozéka volna. Mintha sokunkban még mindig az a romantikus elképzelés élne, hogy az író kenyéren és vízen tengődve, aszketikus elvonultságban, szörnyű lemondások közepette, pennáját vérző szívébe mártogatva alkot, minden egyes betűjét az örökkévalóságnak áldozva. Az ilyen, ha nem is tudatos képzetek miatt rengeteg sértettség munkált bennem, és ha nem vigyázok, a mai napig elő-előbuggyannak effajta kéretlen tartalmak. Ám egy ideje, ha az írásra mint polgári szakmára terelődik a szó, inkább azt mondom: "Jelenleg elsősorban nem írásból, hanem szerkesztésből élek, de dolgozom rajta, hogy ez megváltozzon."

Szerkesztőként is tudatosan növeltem az értékemen. Jó ideig, attól rettegve, hogy "többet majd nem fognak keresni", "nem lesz elég munkám", pofátlanul alulfizetett melókat is elvállaltam, gyakran teljesíthetetlen határidőkkel - miközben emiatt talán más, előnyösebb munkáknak a lehetőségétől is elestem. Azt hiszem, sokan csinálják ezt, nyilván nem csak ebben a szakmában. Nem tudok olyan szerkesztői szakszervezetről, amely egységesen fellépne, hogy meghatározzon valamiféle szerkesztői minimálbért: ezt kihasználva sok kiadó gyalázatos, tíz évvel ezelőtti árakon alkalmaz remek szakembereket. Úgy fest, az egyénnek kell kiállnia magáért. Meghatároztam tehát egy ívdíjat, amely alatt a legizgalmasabb munkát sem vagyok hajlandó elvállalni. Ezen még szeretnék emelni, praktikusan, mondjuk, évente, ahogy a bolti árak is emelkednek. Több nagy nevű kiadót is visszautasítottam új alapállásom miatt, és csodálatos módon sosem voltam ennyire betáblázva, mint most. Végül is érthető: miért értékeljenek mások, ha én nem értékelem saját magam?

Szóval nem "nyomorult, alulfizetett bölcsész" vagyok, hanem "fiatal, kreatív vállalkozó", aki szorgalmas, képes észszerűen kezelni a pénzét, és azon van, hogy egyre növelje a bevételét. Mindennek pedig csak akkor van értelme, ha tudom, mi a cél: egy élhető, szabad élet elegendő kikapcsolódással, illetve az, hogy egy-egy tisztességesen megfizetett munka után tarthassak néhány hét szünetet, amikor kizárólag a hivatásommal foglalkozom. Most töltöm a freelancer 2.0 életem első ilyen alkotói szabadságát: féltem tőle, kicsit bűntudatom is volt miatta, lásd fentebb az írói létről kialakult hamis képet: mintha a munkába beleszakadni és lopott pillanatokban írni önmagában magasztossá és értékessé tenné, amit csinálok. Eleget szívattam magam, eleget éjszakáztam, eleget hanyagoltam el a hajtásra hivatkozva a szeretteimet: szeretném, ha ezentúl a munka lenne értem, és nem én a munkáért.

Legújabb blogbejegyzéseink