Ez a számomra
szimbolikus történet tulajdonképpen ott kezdődött, hogy tudatosítottam: nem
vagyok "nyomorult, alulfizetett bölcsész". Persze tény és való, hogy az írók,
szerkesztők, kritikusok nem a befektetett munkájukkal arányosan keresnek ma
Magyarországon (és ez még mindig istenes a tanárok vagy az egészségügyi
dolgozók fizetéséhez viszonyítva, bár nem hiszem, hogy érdemes volna
összehasonlítgatni ennyire különböző területeket). De azért eléggé sokat
számít, milyen kifejezésekkel illetem és emiatt hogyan látom, mennyire árazom
be magam. Sokáig, ha valaki, megtudva, hogy író vagyok, azt feltételezte, hogy
írásból is élek, szinte meg voltam sértve, és ideges kaccantással kértem ki
magamnak a naivitását. Mintha valamiféle patetikus lúzerség az írói imidzs elengedhetetlen
tartozéka volna. Mintha sokunkban még mindig az a romantikus elképzelés élne,
hogy az író kenyéren és vízen tengődve, aszketikus elvonultságban, szörnyű
lemondások közepette, pennáját vérző szívébe mártogatva alkot, minden egyes betűjét
az örökkévalóságnak áldozva. Az ilyen, ha nem is tudatos képzetek miatt
rengeteg sértettség munkált bennem, és ha nem vigyázok, a mai napig
elő-előbuggyannak effajta kéretlen tartalmak. Ám egy ideje, ha az írásra mint
polgári szakmára terelődik a szó, inkább azt mondom: "Jelenleg elsősorban nem
írásból, hanem szerkesztésből élek, de dolgozom rajta, hogy ez megváltozzon."