Nagyon sokat küzdöttem ezzel a
karakterrel, pont, mert ő áll a legközelebb régi önmagamhoz, mondhatni, hozzám
való viszonya parodisztikus. Mégsem én vagyok, nem engedhetek az emlékeim
csábításának, úgy kell tekintenem rá, mint bármelyik hősömre: egyetlen
tulajdonsága sem lehet magától értetődő. Az önismeret és az önelfogadás különös
és tanulságos útját járom azzal, ahogy elkezdtem ráhangolódni erre a gyakran
halál idegesítő káoszgenerátor csajra.
Íme egy részlet a szövegből:
Babettnek fájni fog holnapra a szája. Babett, mint
egy szénán nyammogó láma, komótosan, rendületlenül majszolja az ajka belső,
lágy, hajszálerekkel gazdagon átszőtt részeit. Az ajak holnapra olyan lesz,
mintha hialuronsavval töltötték volna föl, minden szó fájni fog, ahogy a
harapott sebek a fogakhoz súrlódnak, és Babett megpróbál majd észrevétlenül
pépeset enni, ha lesz étvágya, és kevesebbet smárolni Csabival, mert Babettnek
sajnos találkoznia kell Csabival, meg van beszélve. Babett direkt úgy
kalkulálta, hogy az érzelmei ilyetén felfokozását követően Csabival találkozni
olyan lesz, mint nyakig merülni egy kád habfürdőben, de Babett azzal egyelőre
nem számol, hogy a kívülről lilásra duzzadt ajka belülről cafatosra lesz
csócsálva, ő maga pedig, akárhányszor a tekintete összetalálkozik Csabiéval,
zavartan félrekapva arra fog gondolni, hogy nem érti, hogyan lehet, hogy Csabi
nem vesz észre semmit. Nem csak a lilásra duzzadt ajakról van szó. Babett majd
nézi Csabi napvilágnál éles vonásait, és az árnyékokra gondol, a tompa, elúszó
árnyékokra, a puha, gondolattalan összegömbölyödésre. Nem érnek egymáshoz
Kockával. Fekszenek az ágyon ruhástul, a szemük csukva. Babett egy kicsit
közelebb dugja az orrát Kocka vállához.