Szabadulás Muszájföldéről

2021.02.27

Nagyanyám mondta mindig ebéd után, hogy el kell mosogatnia. De hát nem kell, üljünk le egy kicsit, megvár az. Sosem értettem, ki parancsol rá ilyenkor.

Leugrasz velem boltba, kérdezi a szerelmem, Laci. Szombat délelőtt van. A bolt tőlünk öt perc sétára. Süt a nap, lehet kézenfogva, mackónadrágban battyogni a paneltömbök között.

Hát amúgy le kéne, mert azért nem ártana némi séta, gesztikulálok irritáltan, csak az a baj, hogy meg kéne csinálni ebből a melóból még legalább hét oldalt, mert holnap azt a másik szart kell csinálnom, és edzenem is kell, mert tegnap sem edzettem normálisan, nézd, milyen löttyedt a karom, meg fel kéne rakni pár helyre a kanapé hirdetését, mert így sosem szabadulunk meg tőle, és ma már tényleg le kell szednem a lábszőrömet, az is másfél óra, másfél óra az életemből, és két nap múlva visszanő, és... 

...és ja, mindezeken felül el is kell mosogatni, mert ott áll a mosatlan péntek este óta, és akárhányszor elhaladok mellette, a belső hajcsár megcsördíti ostorát, amire összerándulok. Laci azt mondta, elmosogat. Akkor el is fog. Majd, ha lesz kedve. (Hogy a rák enné ki a... Á, nem, neeem.) Most meg most van, meredeznek a mosatlanok, minden egyes edény más triggerpontomat böködi.

Csak annyit kérdeztem, hogy lejössz-e velem boltba. De ha nem érsz rá, nem gond.

Szóval nem érek rá. Ami annyit tesz, hogy zöld algapakolással a fejemen (van azért itt öngondoskodás is!) eszelősen dörgölni kezdek egy tányért, amit tényleg muszáj a rákövült tojássárgája miatt, habos kézzel visszarontok a laptophoz, mert hátha közben eszembe jutott egy ötlet a regényemhez, amit le kell írni, de közben nyomok pár fekvőt, mert ha délutánig várok az edzéssel, márpedig délutánig kell várnom az edzéssel, lévén reggel friss az agyam a szerkesztéshez, addigra gyors és visszavonhatatlan izomsorvadást szenvedek el. Rohangálok fel-alá, és záporoznak rám a kellek és a muszájok, mígnem ott kuporgok a földön, tehetetlenül dühöngve és sírva, hogy semminek nem látom értelmét, ha soha nem pihenhetek.

Ki parancsol rám ilyenkor? Mondhatnám, hogy túl szűk határidőt adtak a munkára, de ezt a határidőt én javasoltam a kiadónak. Mondhatnám, hogy a pasim nem hajlandó elmosogatni, vagy hozzám érni, ha szőrös a lábam, de ez egyrészt nem igaz, másrészt ha tényleg ekkora gyökér volna, ki akadályozna meg benne, hogy kitegyem a szűrét? Mondhatnám, hogy ez a szutyok fogyasztói társadalom, egyedül a külsőségek érdeklik, ez hajszol bele az edzés túltolásába - és akkor én? Egy passzív fogyasztó volnék, akit marionettbábu gyanánt rángatnak?

Ha ebben a beszűkült tudatállapotban megkérdeznék tőlem, mihez van kedvem, fogalmam sem volna. Ilyenkor képtelen vagyok megkülönböztetni egymástól vélt kötelességet és valós motivációt.

Ami a számomra legnehezebb: tudatosan nem csinálni semmit. Pontosabban: tudatosan csinálni a semmit. Egyszerűen nyugton maradni. Elviselni, hogy nem lehet minden egyes másodperc hasznos. Másképpen: újragondolni a hasznosság fogalmát. Emlékeztetni magamat, hogy a megbecsültségért nem kell állandóan produkálnom magam. Hogy azért dolgozom, hogy alkothassak, és élvezhessem az életet a szeretteimmel. Hogy a szeretet nem iparosmunka, hanem olyasmi, mint trottyos mackónadrágban, nyominger szombati outfitben, poshadt kávészagú lehelettel, kézenfogva battyogni a paneltömbök között.

Visszatekerni addig a pillanatig, amikor Laci azt kérdezi, hogy leugrok-e vele boltba.


Ha tetszett ez a bejegyzés, olvasd el ezt is!