Hogy bántalmazó viselkedést folytattam, méghozzá mintázatszerűen, hamar
világossá vált: egy ideig még valamiféle mentőövként is kapaszkodtam az erő és
hatalom illúziójába, torz, titkolt büszkességel, mintha másokat bántani keménység
és menőség lenne. Egyik legfájdalmasabb felismerésem volt, hogy a bántalmazó
szerepe mellett mintegy szükségszerűen remekeltem a bántalmazottéban is, hiszen
egy volt a gyökerük: elégtelenségérzés és alacsony önértékelés. Meg a
kiszolgáltatottság élménye: hogy mi lesz velem a másik nélkül, akihez képest vagyok valaki.
Ezért nélkülözhetetlenné akartam tenni magam az életében, a hős megmentőt
alakítva. Ennek domináns alváltozataként a saját képemre igyekeztem farigcsálni,
valahány moccanása felett szigorúan bábáskodva, hisz én mindent (is) jobban
tudok nála. Ha viszont az alávetett szerepet osztottam magamra, bármit megengedtem,
megadtam, elhittem és megbocsátottam, mártírrá válva (ez persze szintén
fensőbbségtudattal ajándékozott meg), a lekenyerezés taktikájával próbálkozva. Egyik
esetben sem működtem érett, autonóm, a szorongásaival felnőttmód megküzdő
személyiségként, hanem akként, ami életem számos más területén is voltam: függőként.
Hiszen a függőség, ahogy ma látom, kétségbeesett kontrollszerzési kísérletek
sikertelen sorozata. A választott szer, a rögeszme tárgya, legyen az ennivaló, munka,
edzés, tudatmódosító anyag, egy másik ember vagy bármi egyéb, a hangulatomat és
az érzelmeimet hivatott kordában tartani. Elterelni a figyelmemet önmagamról: a
valódi szükségleteimről és érzéseimről.
Ráébredve, hogy bántalmazott is voltam, ráadásul egyszer nagyon komoly
veszélybe sodortam magam, ami súlyos testi sértéssel vagy rosszabbal is
végződhetett volna, számot kellett vetnem a saját felelősségemmel. Lásd a
felvilágosult körökben szitkozódásszámba menő mondatot, ti. "minek ment oda?" Vagy
ha már odament, minek maradt ott? Ez a kérdés szerintem támogatón és
együttérzőn is feltehető. Hogy a másik fél mit tett, azzal neki kell(ene) elszámolnia.
Lehetnek tanulságai, ha az ő viselkedése elemezgetésével foglalkozom, csak épp
egyvalakit hagyok ki a képletből: magamat mint cselekvő felet. Szóval: miért
tettem ezt magammal? Miért bántottam magam,
egy másik személyt használva eszközül? Mert ez a viselkedés éppolyan, mint
mértéktelen szerhasználattal vagy pengével roncsolni testem-lelkem. Aki szereti
magát, nem csinál ilyesmit. És aki szereti magát, másokat sem bánt.
Tehát, hangozzék bár ellenszenvesen, a változáshoz azt is fel kellett
dolgoznom, hogy bántalmazó voltam. Ha nem kérek segítséget, nyilván az is
maradok. Engem azonban egyéb problémáim vezettek el a segítségkérésig: de hova
forduljanak mások, ha soha fel sem merül,
hogy a bántalmazók is szorulhatnak támogatásra? Hogy egyszer már végre őket is
meg lehetne hallgatni? Nem azért, hogy megsajnáljuk és felmentsük őket, hanem
mert így talán teljesebb képet kaphatnánk a jelenségről. Ha nem szitokesővel és
leleplező gúnnyal kísérnénk minden szavukat, ha megpróbálnánk megérteni őket
mint saját igazsággal, történettel, traumákkal, érzésekkel és szenvedéssel bíró
lényeket, az talán nemcsak nekik segítene, de a bántalmazottaknak, sőt azoknak
a bántalmazóknak is, akik maguk sincsenek vele tisztában, mit művelnek. (Ismétlem:
nem azokról a helyzetekről beszélek, amelyekben a bántalmazó testi
erőfölényével fenyegeti az áldozatot, fizikai kárt tesz benne, megerőszakolja,
stb.)
Bántalmazóként persze, ahogy bántalmazottként is, tökélyre fejlesztettem
az önáltatás képességét. Az olyan érvelések, mint "be voltam állva, azt se
tudtam, mit beszélek" és "azért kritizállak, mert neked akarok jót",
természetesen hamisak. Pontosan vissza tudok emlékezni, hogy a szekírozáscunami
előtt mindig volt legalább egy pillanat, amikor dönthettem volna úgy, hogy nem
kezdem el. Aztán elkezdtem, mert nem tudtam, mit kéne csinálni helyette. De
távolról sem élveztem a dolgot. Csupán feltételeztem, hogy ha a társaim megváltoznának
(természetesen az én szám íze szerint), akkor megszűnne ez a folyamatos, felőrlő
düh és frusztráció, amitől képtelen vagyok a saját dolgaimra fókuszálni. Ha
elfojtással próbálkoztam, beköszöntött a vihar előtti baljós csend, egyfajta
érzelmi ridegtartás. Ha hagytam kiáradni, elöntött a szégyen és a félelem, alárendelődtem,
majd következett az őszintének hitt, valójában belátás nélküli hízelgés-bocsánatért
esedezés, amit rövidesen harag követett ("miért mindig én kérjek elnézést
mindenért?"). Vagy maradt a fölérendeltség, ahonnan lehetett sajnálkozni ("jaj,
szegényke, bántották, most rossz neki") és kegyes vigaszt nyújtani. Önostorozással
sem mentem sokra: ez csak az önsajnálat egy formája, amikor ahelyett hogy
komolyan venném magam, zajos jajveszékeléssel megtépem ruháimat, de belül nem
változik semmi.
Tulajdonképpen bántalmazással igyekeztem véget vetni saját szenvedéseimnek,
nem véve észre, hogy a tükörképemmel hadakozom. Egy példa: felhúzom magam, hogy
a párom hétvégén a kanapén heverészik a telefonját nyomkodva, míg én
megfeszülve dolgozom, ergo mindjárt nekirontok, amiért egy lusta disznó. A
megfelelő eszközökkel felvértezve megvizsgálhatom, mit is érzek valójában. Csak
nem irigy vagyok, amiért ő megengedi magának a lazítást? De hát én miért nem
engedem meg magamnak? Mert elégedetlen vagyok a teljesítményemmel, vagyis nem
érdemlem meg a pihenést. Akkor végül is ki a lusta disznó? Kinek jár több? Kit becsülök
alá a kettőnk viszonyában? Nos, igen. Ez egy monodráma. Ha pedig a másik nem
húzza meg a saját határait, az csak olaj a tűzre, hisz épp itt a kulcs: mint
mozivászonra, őrá vetítem belső tartalmaimat, amelyek túl fájdalmasak ahhoz,
hogy önmagamban ismerjek rájuk. Észre kell vennem, hogy ő és én: két egymástól
független entitás.
Ha képes vagyok leválasztani magamról a fejben mind vadabbá és
irreálisabbá váló agresszív fantáziákat, őszintén meg is oszthatom őket:
"Tudom, hogy ez nem a valóság, és nem akarok ebben maradni, de most emésztően
haragszom rád, mert úgy érzem, egy éretlen szerencsétlennek tartasz, aki csak
jó dolgában talál ki magának problémákat." A tárgyilagos megfogalmazás és a
másik visszajelzése segíthet a tisztánlátásban. Ehhez azonban ismernem kell a
saját sémáimat, gyanút fogva, ha tetszőleges helyzetben, tetszőleges szereplők
társaságában látszanak ismétlődni bennem ugyanazok az unásig ismert gondolatok
és érzések. Ezekért nem vagyok felelős; de a viselkedésemért, ami az érzéseimre
és a gondolataimra is visszahat, igen.
A megoldás számomra - röviden és leegyszerűsítve - az, hogy napról napra
ismerem meg és fogadom el azt, aki vagyok, újra meg újra megtorpanva és
értelmezve, mi előzi meg a bántalmazó gondolatot (tudatosítva, hogy igen, ez
most az!), nehogy a tettek mezejére lépjek. És ez nem megy másképp, mint
empátiával mind magam, mind az iránt, akinek fájdalmat készülök okozni. Lehetnek
a személyiségnek olyan sérülései, öröklött vagy szerzett zavarai, káros
beidegződései, amelyek nem szüntethetők meg teljesen, de ha az ember képessé
válik önmagán, mint egy hangszeren játszani, kivédhetők vagy legalább
enyhíthetők a negatív hatások.
Az empátia számomra árnyaltságot is jelent. Azt, hogy egyszerre vagyok
képes átérezni több nézőpont igazságát. Az empátia nem sajnálat. Sajnálni a
fensőbbség pozíciójából szoktunk, empatizálni viszont csakis olyasvalakivel,
akire velünk egyenrangúként tekintünk, még ha különben elítéljük is, amit tett.
Senki sem szorul mások sajnálatára, sem azok, akiket bántottak, sem azok, akik
másokat bántottak, és akiket egykor szintén bántottak mások. Miért félünk
felelős felnőttekként kezelni az embereket?
A
meghurcolás, pellengérre állítás és ájtatos moralizálás világában élünk, egy
szélsőségesen polarizált világban, ahol az arctalan kommentelők hada fotelből
küldi máglyára azt, aki nem úgy sokszínű, ahogy az nekik tetszik. A karaktergyilkosság
áldozata nem egy avatár, hanem egy érző emberi lény. És jaj annak, akire ráég a
bűnösség bélyege. Attól megtagadtatik a belátás, a változtatás és a fejlődés lehetősége,
attól megtagadtatik egy új és erkölcsösebb élet reménye, attól megtagadtatik a
kegyelem.