Minek ment oda? Minek maradt ott?

2021.11.13

A verbális bántalmazás mindennapos jelenség: szükséges beszélnünk róla. De vajon lehet-e másképp is, mint kizárólag az áldozattal azonosulva, őt passzív elszenvedőként láttatva? Vagy aki effélét merészel, az "áldozathibáztató", és bizonyára középosztálybeli, fehér férfi, aki eleve hatalmi pozícióba született, és személyes érintettség híján az együttérzésre is képtelen?

Természetesen üdvözlendő az a tendencia, ami, főképp a metoo-mozgalom óta, virágzásnak indult. Egyszerűen csak végtelenül egyoldalú, leegyszerűsítő és kirekesztő, olyanfajta számomra riasztó módon, ahogy a Facebook píszínáci algoritmusai koppintgatnak a kezemre, ha szerintük gyűlöletre szító vagy erőszakos szexuális tartalmat osztok meg a szerzői oldalamon - tekintve, hogy egy robot nincs és nem is lehet felkészítve az irodalmi nyelvre. De ilyen messzire sem kell menni: jelen szöveget témája miatt olvasatlanul utasította vissza egy nívós, a vélemények sokszínűségét hirdető felület, mondván, ők ehhez túl sok cikket közölnek az áldozatok perspektívájából.

Szeretném leszögezni: ez az írás a magánvéleményemet tükrözi. Nem néztem utána statisztikáknak, nem olvastam bántalmazottakat támogató vagy jogvédő szervezetek tájékoztató anyagait, amelyeket a témában jártas szakértők írtak. Kizárólag a saját életemből és mások történeteiből merítek. Azt sem győzöm hangsúlyozni, hogy verbális, nem fizikai bántalmazásról fogok beszélni, lévén előbbiről vannak számottevő tapasztalataim. Nem démoni nőverőkről és erőszaktevőkről lesz szó, hanem hétköznapi emberekről, akik gunyoros megjegyzésekkel, kiszámíthatatlan hangulatváltásokkal, kettős mérce alkalmazásával vagy érzelmi elhanyagolással (minden szitoknál dermesztőbb csenddel) okoznak fájdalmat szeretteiknek, legyenek azok nők vagy (igen, akár középosztálybeli, fehér!) férfiak. Utóbbiakról ugyanis alig hallani, pedig, úgy sejtem, többen vannak, mint gondolnánk. Csak történeteiknek egyszerűen nincs helyük a bántalmazásról szóló narratívák között.

Rendezett, gondoskodó, tehetős, szabadelvű családból származó harmincas nő vagyok. Mint sok más különc, érzékeny, szorongó, intelligens és tehetségekkel született, afféle csodagyerekként kezelt csemetét, engem is sok sérelem ért a kortársaimtól, főleg a fiúktól a nőiségemre vonatkozóan, amivel, mióta az eszemet tudom, az utóbbi időkig hadilábon álltam. Kamaszkoromtól belső feszültségeim, súlyos önértékelési zavarom és a magammal szemben támasztott kíméletlen elvárások indulatkezelési problémákhoz, önvédő nárcizmushoz és destruktív életvitelhez vezettek, kaotikus emberi kapcsolatokkal. Képtelen lévén egyenrangú viszonyokban gondolkodni, a dominánsak és az alávetettek világában is megfordultam. Belementem szexuálisan vagy más módon megalázó helyzetekbe, férfiak kegyeit hajkurásztam, akik bántottak vagy semmibe vettek. És én is bántottam férfiakat több kapcsolatomban is: terrorizáltam, kritizáltam, manipuláltam azokat, gyakran teljesen figyelmen kívül hagyva az érzelmi szükségleteiket, akikkel szolidárisnak kellett volna lennem. Harmincévesen, egy súlyos összeomlás után, amikor életem addigi formájában fenntarthatatlanná vált, önsegítő csoportokba és terápiába járva kezdtem újrarendezni magamat.

Hogy bántalmazó viselkedést folytattam, méghozzá mintázatszerűen, hamar világossá vált: egy ideig még valamiféle mentőövként is kapaszkodtam az erő és hatalom illúziójába, torz, titkolt büszkességel, mintha másokat bántani keménység és menőség lenne. Egyik legfájdalmasabb felismerésem volt, hogy a bántalmazó szerepe mellett mintegy szükségszerűen remekeltem a bántalmazottéban is, hiszen egy volt a gyökerük: elégtelenségérzés és alacsony önértékelés. Meg a kiszolgáltatottság élménye: hogy mi lesz velem a másik nélkül, akihez képest vagyok valaki.

Ezért nélkülözhetetlenné akartam tenni magam az életében, a hős megmentőt alakítva. Ennek domináns alváltozataként a saját képemre igyekeztem farigcsálni, valahány moccanása felett szigorúan bábáskodva, hisz én mindent (is) jobban tudok nála. Ha viszont az alávetett szerepet osztottam magamra, bármit megengedtem, megadtam, elhittem és megbocsátottam, mártírrá válva (ez persze szintén fensőbbségtudattal ajándékozott meg), a lekenyerezés taktikájával próbálkozva. Egyik esetben sem működtem érett, autonóm, a szorongásaival felnőttmód megküzdő személyiségként, hanem akként, ami életem számos más területén is voltam: függőként. Hiszen a függőség, ahogy ma látom, kétségbeesett kontrollszerzési kísérletek sikertelen sorozata. A választott szer, a rögeszme tárgya, legyen az ennivaló, munka, edzés, tudatmódosító anyag, egy másik ember vagy bármi egyéb, a hangulatomat és az érzelmeimet hivatott kordában tartani. Elterelni a figyelmemet önmagamról: a valódi szükségleteimről és érzéseimről.

Ráébredve, hogy bántalmazott is voltam, ráadásul egyszer nagyon komoly veszélybe sodortam magam, ami súlyos testi sértéssel vagy rosszabbal is végződhetett volna, számot kellett vetnem a saját felelősségemmel. Lásd a felvilágosult körökben szitkozódásszámba menő mondatot, ti. "minek ment oda?" Vagy ha már odament, minek maradt ott? Ez a kérdés szerintem támogatón és együttérzőn is feltehető. Hogy a másik fél mit tett, azzal neki kell(ene) elszámolnia. Lehetnek tanulságai, ha az ő viselkedése elemezgetésével foglalkozom, csak épp egyvalakit hagyok ki a képletből: magamat mint cselekvő felet. Szóval: miért tettem ezt magammal? Miért bántottam magam, egy másik személyt használva eszközül? Mert ez a viselkedés éppolyan, mint mértéktelen szerhasználattal vagy pengével roncsolni testem-lelkem. Aki szereti magát, nem csinál ilyesmit. És aki szereti magát, másokat sem bánt.

Tehát, hangozzék bár ellenszenvesen, a változáshoz azt is fel kellett dolgoznom, hogy bántalmazó voltam. Ha nem kérek segítséget, nyilván az is maradok. Engem azonban egyéb problémáim vezettek el a segítségkérésig: de hova forduljanak mások, ha soha fel sem merül, hogy a bántalmazók is szorulhatnak támogatásra? Hogy egyszer már végre őket is meg lehetne hallgatni? Nem azért, hogy megsajnáljuk és felmentsük őket, hanem mert így talán teljesebb képet kaphatnánk a jelenségről. Ha nem szitokesővel és leleplező gúnnyal kísérnénk minden szavukat, ha megpróbálnánk megérteni őket mint saját igazsággal, történettel, traumákkal, érzésekkel és szenvedéssel bíró lényeket, az talán nemcsak nekik segítene, de a bántalmazottaknak, sőt azoknak a bántalmazóknak is, akik maguk sincsenek vele tisztában, mit művelnek. (Ismétlem: nem azokról a helyzetekről beszélek, amelyekben a bántalmazó testi erőfölényével fenyegeti az áldozatot, fizikai kárt tesz benne, megerőszakolja, stb.)

Bántalmazóként persze, ahogy bántalmazottként is, tökélyre fejlesztettem az önáltatás képességét. Az olyan érvelések, mint "be voltam állva, azt se tudtam, mit beszélek" és "azért kritizállak, mert neked akarok jót", természetesen hamisak. Pontosan vissza tudok emlékezni, hogy a szekírozáscunami előtt mindig volt legalább egy pillanat, amikor dönthettem volna úgy, hogy nem kezdem el. Aztán elkezdtem, mert nem tudtam, mit kéne csinálni helyette. De távolról sem élveztem a dolgot. Csupán feltételeztem, hogy ha a társaim megváltoznának (természetesen az én szám íze szerint), akkor megszűnne ez a folyamatos, felőrlő düh és frusztráció, amitől képtelen vagyok a saját dolgaimra fókuszálni. Ha elfojtással próbálkoztam, beköszöntött a vihar előtti baljós csend, egyfajta érzelmi ridegtartás. Ha hagytam kiáradni, elöntött a szégyen és a félelem, alárendelődtem, majd következett az őszintének hitt, valójában belátás nélküli hízelgés-bocsánatért esedezés, amit rövidesen harag követett ("miért mindig én kérjek elnézést mindenért?"). Vagy maradt a fölérendeltség, ahonnan lehetett sajnálkozni ("jaj, szegényke, bántották, most rossz neki") és kegyes vigaszt nyújtani. Önostorozással sem mentem sokra: ez csak az önsajnálat egy formája, amikor ahelyett hogy komolyan venném magam, zajos jajveszékeléssel megtépem ruháimat, de belül nem változik semmi.

Tulajdonképpen bántalmazással igyekeztem véget vetni saját szenvedéseimnek, nem véve észre, hogy a tükörképemmel hadakozom. Egy példa: felhúzom magam, hogy a párom hétvégén a kanapén heverészik a telefonját nyomkodva, míg én megfeszülve dolgozom, ergo mindjárt nekirontok, amiért egy lusta disznó. A megfelelő eszközökkel felvértezve megvizsgálhatom, mit is érzek valójában. Csak nem irigy vagyok, amiért ő megengedi magának a lazítást? De hát én miért nem engedem meg magamnak? Mert elégedetlen vagyok a teljesítményemmel, vagyis nem érdemlem meg a pihenést. Akkor végül is ki a lusta disznó? Kinek jár több? Kit becsülök alá a kettőnk viszonyában? Nos, igen. Ez egy monodráma. Ha pedig a másik nem húzza meg a saját határait, az csak olaj a tűzre, hisz épp itt a kulcs: mint mozivászonra, őrá vetítem belső tartalmaimat, amelyek túl fájdalmasak ahhoz, hogy önmagamban ismerjek rájuk. Észre kell vennem, hogy ő és én: két egymástól független entitás.

Ha képes vagyok leválasztani magamról a fejben mind vadabbá és irreálisabbá váló agresszív fantáziákat, őszintén meg is oszthatom őket: "Tudom, hogy ez nem a valóság, és nem akarok ebben maradni, de most emésztően haragszom rád, mert úgy érzem, egy éretlen szerencsétlennek tartasz, aki csak jó dolgában talál ki magának problémákat." A tárgyilagos megfogalmazás és a másik visszajelzése segíthet a tisztánlátásban. Ehhez azonban ismernem kell a saját sémáimat, gyanút fogva, ha tetszőleges helyzetben, tetszőleges szereplők társaságában látszanak ismétlődni bennem ugyanazok az unásig ismert gondolatok és érzések. Ezekért nem vagyok felelős; de a viselkedésemért, ami az érzéseimre és a gondolataimra is visszahat, igen.

A megoldás számomra - röviden és leegyszerűsítve - az, hogy napról napra ismerem meg és fogadom el azt, aki vagyok, újra meg újra megtorpanva és értelmezve, mi előzi meg a bántalmazó gondolatot (tudatosítva, hogy igen, ez most az!), nehogy a tettek mezejére lépjek. És ez nem megy másképp, mint empátiával mind magam, mind az iránt, akinek fájdalmat készülök okozni. Lehetnek a személyiségnek olyan sérülései, öröklött vagy szerzett zavarai, káros beidegződései, amelyek nem szüntethetők meg teljesen, de ha az ember képessé válik önmagán, mint egy hangszeren játszani, kivédhetők vagy legalább enyhíthetők a negatív hatások.

Az empátia számomra árnyaltságot is jelent. Azt, hogy egyszerre vagyok képes átérezni több nézőpont igazságát. Az empátia nem sajnálat. Sajnálni a fensőbbség pozíciójából szoktunk, empatizálni viszont csakis olyasvalakivel, akire velünk egyenrangúként tekintünk, még ha különben elítéljük is, amit tett. Senki sem szorul mások sajnálatára, sem azok, akiket bántottak, sem azok, akik másokat bántottak, és akiket egykor szintén bántottak mások. Miért félünk felelős felnőttekként kezelni az embereket?

A meghurcolás, pellengérre állítás és ájtatos moralizálás világában élünk, egy szélsőségesen polarizált világban, ahol az arctalan kommentelők hada fotelből küldi máglyára azt, aki nem úgy sokszínű, ahogy az nekik tetszik. A karaktergyilkosság áldozata nem egy avatár, hanem egy érző emberi lény. És jaj annak, akire ráég a bűnösség bélyege. Attól megtagadtatik a belátás, a változtatás és a fejlődés lehetősége, attól megtagadtatik egy új és erkölcsösebb élet reménye, attól megtagadtatik a kegyelem.

Legújabb blogbejegyzéseink

A verbális bántalmazás mindennapos jelenség: szükséges beszélnünk róla. De vajon lehet-e másképp is, mint kizárólag az áldozattal azonosulva, őt passzív elszenvedőként láttatva? Vagy aki effélét merészel, az "áldozathibáztató", és bizonyára középosztálybeli, fehér férfi, aki eleve hatalmi pozícióba született, és személyes érintettség híján az...

Ez itt a mi családunk. Emberhím és -nőstény meg egy kutya. Énekes és író meg egy ingyenélő (leszokóban lévő) zoknitolvaj. Mindhárman egyformán fontosak vagyunk. Ha pedig egy családban két szereplő közt elakadás van, megborul az egyensúly, és azt mindenki megsínyli.

Vannak napok, amikor semminek sem látom értelmét. Általában szétvet az energia, haladok, törekszem, újra- és újratervezek, de vannak napok, amikor nincs kedvem növényeket locsolni, a kutyánkkal törődni, tornázni, bepakolni a mosogatóba, kedvesnek lenni, olvasni vagy írni (leszámítva az efféle vekengéseket). Most épp ez van.