Miért kéne csak szerelemből alkotnom?

2021.06.30

Vannak napok, amikor semminek sem látom értelmét. Általában szétvet az energia, haladok, törekszem, újra- és újratervezek, de vannak napok, amikor nincs kedvem növényeket locsolni, a kutyánkkal törődni, tornázni, bepakolni a mosogatóba, kedvesnek lenni, olvasni vagy írni (leszámítva az efféle vekengéseket). Most épp ez van.

Bizonyos ismerőseim - szintén művészek - baromi sikeresnek látnak, "befutott írónak". Azt gondolják, nekem könnyebb, én már tartok "valahol". Bizonyos ismerőseimet - írókat - én látok befutottnak. Úgy érzem, trendibbek, könnyebben fogyaszthatók, könnyebb őket rendezvényeken mutogatni; ha én nyerek díjat, kapok néhány gratulációt, ha ők, hónapokat turnéznak a díjukkal, interjúk készülnek velük, mindenhová meghívják őket okosakat mondani. Valójában tudom, hogy a siker relatív, alapvetően semmi több, mint egy belső élmény, és minden bizonnyal azoknak is megvannak a maguk nehézségei és kétségei, akiknek én távolabbról figyelem a sikereit, igen, időnként irigykedve, időnként fröcsögve, amivel persze csak magamnak ártok.

A mélypontok arra mindenképp jók, hogy változtatást kényszerítenek ki, ha odafigyelek rájuk, és törekszem megfejteni őket. Tudom, mi a bajom. Az, hogy gyalázatosan alulfizetett a szakmám, mind az írói, mind a szerkesztői. Nem érzem, hogy megbecsülnének. Az elmúlt egy hónap ide-oda publikálásai után átmenetileg kiégtem. Szerkesztőként egy fél éve meghatároztam a saját áramat, azóta még emeltem is rajta. Ez alá nem megyek, akkor inkább nem dolgozom, és rendkívül kártékonynak tartom, hogy sok szerkesztő a mai napig bagóért lejsztol, nem merve kiállni magáért. Nem kizárólag a kiadóvezetők felelőssége ez, bár nyilván szégyellhetnék magukat, hanem azoké, akik a munkanélküliségtől rettegve alacsonyan tartják az árakat.

A szerkesztés azonban csak munka, az írás meg hivatás. Rohadt szemérmesek vagyunk, ha anyagiakról van szó, ha meg arról, hogy művészként nem csak szerelemből csinálod, amit csinálsz, akkor az sokakból megütközést vált ki, pedig ez egy munka. Ugyanolyan igazságtalan 15 ezer forintokat fizetni kritikákért meg tárcákért, mint 140-nel szúrni ki egy pénztáros szemét. Ez gáz. Még gázabb, hogy bizonyos nagy olvasottságú netes platformok egy kanyit sem fizetnek a szerzőknek. Úgy érzik, megtehetik. Többnyire jól érzik. Sokáig azért nyeltem le ezt, mert érdekemben állt több emberhez eljutni.

Mit sokáig: most is ebben vagyok. Meg kéne írnom egy szöveget, egy sorozat negyedik epizódját, és madárnak érzem magam, aki néhány megosztásért és egy menő felületért cserébe ingyen adja az idejét, a munkája színvonalát, a humorát, az energiáit. A kezdetektől tudtam, hogy ez ingyenmeló lesz, mégis belementem, mert akkor ez szintlépésnek tűnt. Azt hiszem, gyorsan haladok, és újabb szintlépésekre van szükség. Például arra, hogy az írói munkáimra is határozzak meg egy alapdíjat, és legyen bármilyen nagy presztízsű vagy trendi egy lap, ha nem fizet ki, nem dolgozom neki többet. Ez amúgy tök ijesztő. Mi lesz, ha ezentúl nem közöl majd ez vagy az?

Igazából: semmi. Egyre inkább látom, hogy a lelki béke és az energiák megfelelő helyre koncentrálása fontosabb, mint mindenhol trafikálni, mindenhol jelen lenni, mindent elvállalni. Amikor egy számomra már nem megfelelő ajánlatot visszautasítok, szokott jönni helyette egy jobb. Semmilyen ezotérszagú magyarázatot nem akarok adni erre, de tényleg így van.

Remélem, hogy a generációm tagjai már nem fogadnak el minden körülményt lesunyt fejjel, hanem teszünk azért, hogy a dolgok változzanak. Tök jó lenne egységesen fellépni a fizetni nem hajlandó lapok ellen, kvázi bojkottálni őket. Hirtelen előkerülne a zsebükből a lóvé. (Most nem az életükért küzdő folyóiratokra gondolok.) Most meg azt csinálom, hogy végre nem halogatom tovább, és regisztrálok a nagyon szimpatikus Nuuvella felületére. Aztán elmegyek egyet bringázni, és közben végiggondolom, hogy mi legyen a beígért ingyenszöveggel. Bringázás közben egész jó megoldások szoktak születni.

Legújabb blogbejegyzéseink

A verbális bántalmazás mindennapos jelenség: szükséges beszélnünk róla. De vajon lehet-e másképp is, mint kizárólag az áldozattal azonosulva, őt passzív elszenvedőként láttatva? Vagy aki effélét merészel, az "áldozathibáztató", és bizonyára középosztálybeli, fehér férfi, aki eleve hatalmi pozícióba született, és személyes érintettség híján az...

Ez itt a mi családunk. Emberhím és -nőstény meg egy kutya. Énekes és író meg egy ingyenélő (leszokóban lévő) zoknitolvaj. Mindhárman egyformán fontosak vagyunk. Ha pedig egy családban két szereplő közt elakadás van, megborul az egyensúly, és azt mindenki megsínyli.