Legutóbbi bejegyzésemben elkezdtem listába szedni, milyen módszerekkel igyekszem visszaverni a munkafüggőségem alattomosabb és nyíltabb támadásait. Íme a folytatás.

- Régen azt is hittem, a szabadúszás azt jelenti, hogy hétvégén (meg éjszaka is) dolgozom. Éppenséggel nem muszáj pont hétvégén pihenni, de azért lettem vállalkozó, hogy magamnak oszthassam be az időmet: a lényeg, hogy legyen heti két szünnap. Ez nem azt jelenti, amivel valamelyik vasárnap próbáltam átverni magam, hogy bár kora délutántól estig a barátaimmal lógok, azért felkelek hatkor egy kicsit veretni. Ha más kérdőjelezné meg, hogy a regényírás munka, bőszülten védeném az írók mundér becsületét, de én azért néha beadom suttyomban, hogy hétvégén is írok, mert "az más, mint a szerkesztés". Persze hogy más. De attól még munka, nem pihenés. Ebben még van hova fejlődni. Míg szerkesztőként ki tudom számolni a napi penzumomat (oldalszám osztva a rendelkezésre álló napok számával), a regénnyel nincs ilyesmi. Ha egész nap téblábolok (benn persze pörögnek a fogaskerekek), majd este rám tör egy ihletroham, nehéz fegyelmezni magam. Pedig fontos lenne, mert a fáradtság felgyűlik.

- Ha szerkesztéskor, mondjuk, délután egyre lenyomom a napi penzumot, erős a csábítás, hogy fél 5-ig túlteljesítsem ezt, olyan logika szerint, hogy másnap, mintha mi sem történt volna, az eredetileg meghatározott adagot fogom elvégezni, így végül akár napokkal korábban is elkészülhetek. De mi van, ha egy hatékony napért egyszerűen megjutalmazom magam, és fél kettőkor elmegyek bringázni, olvasok, vagy utánanézek végre, hogy kéne kelbimbót nevelni? Ha többet pihenek, kevésbé lesz hullámzó a teljesítményem.

- Megtanultam nemet mondani. Nem kell minden munkát elvállalni. Nem kell megindokolni, miért nem érek rá (hacsak nem olyan a viszony a munkaadóval, például ő is író). Nem kell attól rettegni, hogy nem keresnek soha többet. Én az ellenkezőjét látom: ha megmondom, mikor érek rá legközelebb, és ehhez szilárdan ragaszkodom, a kiadók úgy érzékelik, hogy keresett és elfoglalt szerkesztő vagyok.

- Tanulom, hogy felismerjem, ha elértem a határaimat, és higgyek a testemnek és az elmémnek, ha jelez, hogy elég. Például kitaláltam, hogy az áprilist kizárólag regényezésre fogom fordítani. Január óta erre vártam, és hasítottam, legföljebb azon lementálva, hogy mire belelendülök, már kezdhetem is a következő szerkesztői munkát. Aztán egyszerűen elfáradtam az utolsó előtti hétre. A regényem nem túl szívderítő. Amíg nem ismertem fel, hogy szimplán elegem van belőle, napról napra mélyebbre süllyedtem a szokásos paranoid tévképzeteimbe a szakmámat illetően, ti. engem mindenki kerül, a szövegeim sötétsége nem trendi, aki trendi, az szükségszerűen híg lötty, forradalmat kellene kirobbantanom a radikális irodalom elterjesztéséért, amiben mindenki ellenem fog fordulni, de az utolsó véremig harcolok, satöbbi. Ja, lehet, hogy csak kikészültem tőle, hogy egy hónapja felváltva bújok egy demens öregasszony, egy pszichopata csirkefogó, egy kényszerbeteg füves és egy politoxikomán borderline csaj bőrébe? Hát LEHET.

Persze, mint mondtam is, rengetegszer megszegem a saját szabályaimat. Elfelejtek heti tervet készíteni, kihagyok valamit a tornagyakorlatsoromból, ráfeszülök valamire, a levelezésemet nézegetem, hogy miért nem válaszolnak egy laptól (gyűlölnek, a szerkesztőségben reggelente körbetáncolják a könyveimből rakott máglyát), most pedig épp jelzett a csipogó, hogy menjek szünetelni, én meg itt egyezkedem magammal, hogy hadd fejezzem már be ezt a blogbejegyzést, ami még két részletbe szedve is baromi hosszú, és nem is szedtem még össze mindent, és...

De ezt talán majd máskor.

Legújabb blogbejegyzéseink