- Ha szerkesztéskor, mondjuk, délután
egyre lenyomom a napi penzumot, erős a csábítás, hogy fél 5-ig túlteljesítsem
ezt, olyan logika szerint, hogy másnap, mintha mi sem történt volna, az
eredetileg meghatározott adagot fogom elvégezni, így végül akár napokkal
korábban is elkészülhetek. De mi van, ha egy hatékony napért egyszerűen
megjutalmazom magam, és fél kettőkor elmegyek bringázni, olvasok, vagy
utánanézek végre, hogy kéne kelbimbót nevelni? Ha többet pihenek, kevésbé lesz
hullámzó a teljesítményem.
- Megtanultam nemet mondani. Nem kell
minden munkát elvállalni. Nem kell megindokolni, miért nem érek rá (hacsak nem
olyan a viszony a munkaadóval, például ő is író). Nem kell attól rettegni, hogy
nem keresnek soha többet. Én az ellenkezőjét látom: ha megmondom, mikor érek rá
legközelebb, és ehhez szilárdan ragaszkodom, a kiadók úgy érzékelik, hogy
keresett és elfoglalt szerkesztő vagyok.
- Tanulom, hogy felismerjem, ha elértem
a határaimat, és higgyek a testemnek és az elmémnek, ha jelez, hogy elég.
Például kitaláltam, hogy az áprilist kizárólag regényezésre fogom fordítani. Január
óta erre vártam, és hasítottam, legföljebb azon lementálva, hogy mire
belelendülök, már kezdhetem is a következő szerkesztői munkát. Aztán egyszerűen
elfáradtam az utolsó előtti hétre. A regényem nem túl szívderítő. Amíg nem
ismertem fel, hogy szimplán elegem van belőle, napról napra mélyebbre
süllyedtem a szokásos paranoid tévképzeteimbe a szakmámat illetően, ti. engem
mindenki kerül, a szövegeim sötétsége nem trendi, aki trendi, az szükségszerűen
híg lötty, forradalmat kellene kirobbantanom a radikális irodalom
elterjesztéséért, amiben mindenki ellenem fog fordulni, de az utolsó véremig
harcolok, satöbbi. Ja, lehet, hogy csak kikészültem tőle, hogy egy hónapja
felváltva bújok egy demens öregasszony, egy pszichopata csirkefogó, egy
kényszerbeteg füves és egy politoxikomán borderline csaj bőrébe? Hát LEHET.
Persze, mint mondtam is, rengetegszer
megszegem a saját szabályaimat. Elfelejtek heti tervet készíteni, kihagyok
valamit a tornagyakorlatsoromból, ráfeszülök valamire, a levelezésemet
nézegetem, hogy miért nem válaszolnak egy laptól (gyűlölnek, a szerkesztőségben
reggelente körbetáncolják a könyveimből rakott máglyát), most pedig épp jelzett
a csipogó, hogy menjek szünetelni, én meg itt egyezkedem magammal, hogy hadd
fejezzem már be ezt a blogbejegyzést, ami még két részletbe szedve is baromi
hosszú, és nem is szedtem még össze mindent, és...
De ezt talán majd máskor.