E tapasztalatok és az irántad érzett szeretet
vezetett arra, hogy első regényem egyik hősévé (az egyetlen igaziférfi-hősévé)
tegyelek. Akkoriban megfogadtam, hogy írói pályám csúcsán (mondjuk, ötvenes
éveimben) alkotok egy monumentális Berzsenyi-regényt. Hogy így lesz-e? Nem
tudom. Talán. De úgy hiszem, még találkozunk ebben az életben.
Ezzel a Zárványok-részlettel kívánok boldog 245. születésnapot.
-
Berzsenyi Dániel? A költő? - préselek magamból valami cincogásfélét.
-
Én vónék, istenasszony! - húzza ki magát Berzsenyi felbátorodva. - Megengedjen,
ha ugy csörteték, mint ártán a makkra, de midőn meghallám ezen angyali
zengzetet, mellyre még a sivatag vadom es kiderűtt viránnyá bájlódik, mellyem
nem maradhata hideg! Ne fíjjen azír marcona kípemtül: a szelíd múzsák barátja s
alázatos szógája vagyok. - Biztatóan nyújtja felém a sok szorongatástól kissé
megkókadt koszorúkat. - Idvezlem az én legszentebb poézisom ligetíben, a Vénusz
szentélyirül neveztetett Amathuntban! - (Amathus, nem Amathunt, javítja ki
néhány évvel később Kazinczy.)
Istenasszony?
Lopva végigsandítok ételfoltos mackónadrágomon és túlságosan bő (Ragacstól
örökölt) susogós pulóveremen. Enyhén fellengzőnek tetszik e költői bók, nem
könnyű a feltételezett elvárásoknak megfelelő kecsességgel viselkedni a bőrömre
penészedett hacukában, bomlott szöghajam is megsimítom.
Berzsenyi
mintha fikarcnyit se venne észre ügyefogyottságomból.
-
Csak azt bánom - szabadkozik -, hogy egy kis ozsonnai nektárral vagy
ambróziával nem vendígelhetem meg Áon szűzét. De lássa, szép Kaména, e kies
tájíkon mindent magam csinálgatík poétai kitételekbül, s azír még tetemes
fogyatkozások vagynak.
-
Legközelebbre biztos meglesz - teszek óvatos kísérletet metaforikus beszéde
fonalának felvételére -, majd akkor megkóstolom. - Szavaim mámorítóan hatnak
Berzsenyire.