Szendi Nóra, író, szerkesztő, kritikus. Így szoktam meghatározni magam, max a "szerkesztő" és a "kritikus" sorrendjét cserélgetem időnként.

Az utóbbi hetekben azt kutattam, mitől érzem magam elégedetlennek, ha pár hónapja emeltem a szerkesztői áramon, egyre rugalmasabb vagyok, egyre kevesebb a jajongó hattyúhalál, egyre többféle műfajban próbálom ki magam, és újfajta történetek írásával kísérletezem, amelyek hétköznapi emberekről, nem sérült lelkekről szólnak. Ez persze mutat némi összefüggést azzal, hogy sikerrel gyógyítgatom a lelki sebeimet.

Ez a fejlődés viszont mozgalmas átrendeződésekkel jár. Ami egy hónapja még nagy szám volt, az ma már meghaladottnak tűnik, és nem biztos, hogy azért, mert nekem "soha semmi nem elég jó".

Első körben azzal szembesültem, amiről írtam is nemrég egy kirohanást, hogy frusztrál és demotivál, hogy egy alulfizetett területen helyezkedtem el, szerelemből, úgymond, ahol több napi, akár heti szellemi munkádért (kritikákért, tárcákért, regényrészletekért) alig kapsz többet tíz ropinál (van, aki ennél kevesebbel is beéri, elég helytelenül, mert mind hatással vagyunk a szakmánk honorjaira és megbecsültségére), ezért eldöntöttem, hogy íróként is árat emelek. Hinni akarok benne, hogy egyszer a hivatásomból is meg fogok tudni élni, és ennek nem az a módja, hogy aprópénzre váltom a tehetségem, csak mert egy lapnak nagy a presztízse, vagy állítólag menő. Elég a publikálási kényszerből! Legyen kevesebb - több pénzért.

Közben arra is rájöttem, hogy el vagyok akadva a regényemmel. 2019-ben kezdtem el, és most először merült fel, hogy hagyom az egészet a vérbe. A Van ilyen. nettó agyfasz, sikerült mindent belerámolni, amit csak tapasztaltam függőségről, kényszerekről, mániákról, személyiségzavarról, bántalmazásról (mind a bántalmazók, mint a bántalmazottak szemszögéből), sőt demenciáról. Terápia is ez a regény, teherletétel, leszámolás káros mintákkal és beteg viszonyokkal, de azt is elkezdtem érezni, hogy visszahúz oda, ahol, hála a Gondviselésnek, már nem vagyok. Vagy hát... Nem olyan egyszerű ez. Épp, amikor kijelenteném, hogy nekem közöm sincs már ezekhez a deviáns, önközpontú, empátiahiányos faszfejekhez, akik a hőseim, rájövök, hogy de, egy vagyok közülük, egy volnék közülük, ha a lovak közé hajítanám a gyeplőt: még ismerem a visszavezető utat.

Tegnap például épp vérig voltam sértve a világra, amiért nem lábujjhegyen forog, amíg én dolgozom, és amint dühödten anyázva az előszoba felé rongyoltam megnézni, miért ugat már megint a Karcsi (a dolog inkább egy üldözéses jelenetre emlékeztetett), akkora robajjal tanyáztam el, hogy Laci azt hitte, már össze is verekedtünk a kutyával. (De csak a szekrény lábazata tört szét, és a felkaromat zúztam le.) Neked mi bajod van tulajdonképpen?, förmedt rám. Ne kend megint a Karcsira, tette hozzá figyelmeztetőn.

Pislogtam fel a földről, könnybe lábadt szemmel, amiért megint elkezdtem terrorizálni a szeretteimet, és akkor leesett. Én már egy ideje nem vagyok jól a szerkesztéssel. Egyetemistaként így kezdtem pénzt keresni, beletanultam, a magam workoholic, önbántó, mániásan perfekcionista, idegroncs módján élveztem is. Akkoriban összekevertem a flow-t az egzaltációval. Huszonéves korom végére kiégtem, és mivel akkor már nyolc éve kettlebelleztem, kitaláltam, hogy elvégzek egy sportoktatói OKJ-t, és új szakmába vágok. Meglett a papír, egy nagyon zorkó mélypont után mégis úgy tűnt, az életemet kell helyretennem, nem a bölcsészkarrieremet félredobni. Adtam még egy esélyt annak, hogy milyen, ha tényleg élhetővé teszem a komfortzónámat. Volt benne még három jó év.

Kimondani, hogy nem szeretem (nem pedig, amint eddig fogalmaztam, "néha unom"), amivel pénzt keresek, felszabadító volt. A szerkesztés visszahúz az írásban, másra nem igazán jut mellette energiám, és nagyon-nagyon-nagy áremelésre lenne ahhoz szükség, hogy a befektetett munkával arányosan kereshessek vele. És nem akarom az egész életem egy laptop előtt tölteni, ami, dolgozzak bár állva vagy z ülésben, tönkreteszi a testem.

Sosem úgy tekintettem magamra, mint aki belesodródott egy melóba, hanem mint aki koncepciózusan építgette a karrierjét: pedig hát ez történt. Író lettem, ez kétségtelen, de nem lettem nő, nem lettem társ és főképp: nem lettem felnőtt ember, aki felelősséget vállal magáért.

Tudok rajzolni, és van egy sportoktatói papírom is a fiókban. Mindennap edzek, mert ez tölt fel munka közben, és Lacinak igaza van: bele kéne vágni, ahelyett hogy a tökéletes testtudatosság kialakulására várnék. Most lezúzunk a Balatonra, és van egy hetem töltődni és végiggondolni, hogyan tovább. Ha pedig hazatértünk, mély levegő, és belecsapok a regényembe is, mert tartozom vele magamnak és, azt hiszem, azoknak is, akikről szól, és akik nem tudják elmondani, mikben vannak egy-egy átlagos napon, mert állandó tűzoltás közben nem lehet anekdotázgatni. Hálás vagyok, hogy nálam már nincs állandó tűzoltás: elérkezett az idő, hogy kitaláljam, mihez szeretnék kezdeni, amikor épp nem írok. Író vagyok, ez biztos, nő, társ, falkavezér, felnőtt, gyerek, barát - és mi még? Izgalmas egy trip ez.

Legújabb blogbejegyzéseink