Ha szivat a belső hajcsárom

2021.02.21

Nem az íráshoz legideálisabb hónapjaimat élem. Költözünk, dobozolunk, logisztikázunk, a régi otthonomat tatarozzuk kiadásra készre, én pedig felmondtam a munkahelyemen, hogy vállalkozni kezdhessek. Utóbbit persze mi másért, mint hogy magam oszthassam be az időmet, és akkor írhassak, amikor szeretnék.

Hétfőtől könyvkiadói pályafutásom záróhete. Még öt nap, aztán isten hozott ismét a mackónadrágos melózás világában. Miközben igyekszem elvarrni a benti szálakat, már vannak külsős megbízásaim is. Munkatorlódás március közepéig. Január óta megszállottan rongyolok végig a héten, "előre a szabadságért" csataüvöltéssel, minél több a feladat, annál rögeszmésebben, mert ha nem vigyázok, azt képzelem, hogy képes vagyok mindent kézben tartani, a pihenés pedig haszontalan. Ilyenkor szokott az lenni, hogy ha jön egy plusz feladat, például meg kéne találni a szállítás közben eltévedt IKEA-s lámpa csomagszámát, akkor kész, kékhalál. Jobb esetben, rosszabb esetben inadekvát telefonos szózat intézése a multik elégtelen működéséről a vétlen futárhoz.

És ilyenkor szokott az is lenni, hogy rájövök: mégiscsak kéne írni azt a regényt... Állj. Szóval hogy mégiscsak kéne pihenni, munka után nem hazateperni tovább dolgozni, hanem céltalanul bringázni Zuglóban, rajzfilmeket nézni megbékélve a tudattal, hogy nem most fogom kiolvasni a Krasznahorkai-összest, és néha netről rendelni valami tress kaját, hogy szénhidráttal gyakjam le túlműködő agyamat. És igen, mindezeken felül legalább heti egyszer írni. De nem munkamániából, nem azért, mert "muszáj", hanem a lelkem karbantartása céljából.

Ha szivat a belső hajcsárom, és a melóhoz berakott lötyögtetős house helyett is ostorpattogtatós hardteknó megy a fejemben, ugyanolyan ítélkezővé válok másokkal, mint magammal. Aki pihenni merészel, miközben én dolgozom, az lusta disznó, és semmire sem fogja vinni az életben. Aki ledolgozza a nyolc órát, és utána nem pörgeti az (elcsukló hang) élethivatását, alantas rablélek. Ezek az állítások persze, jól tudom, magamról szólnak. Én nem pihenhetek, én nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy egy szimpla átlagember legyek. A narcisztikus lélek védekezése, hogy amikor kisebbnek, esendőbbnek, gyarlóbbnak érzi magát másoknál, hatalmasra puffad, és mindenkit önmaga alá sorol. Akárhonnan is nézzük: ilyenkor nincs egyenrangúság. 

Vannak módszerek, amelyekkel ez a békétlenség megszüntethető. Az egyik ilyen az írás. A regényem hősei nem hogy gyarlók, de olyan emberek, akiket a társadalom jó része elítél. Amikor írok, és a hatalmi játszmáikat, erőszakos cselekedeteiket, aljas húzásaikat figyelem, minden alá-fölérendeltség megszűnik a fejemben, kikapcsol az ítélkezőberendezés. Hallom a hangjukat, érzem, amit éreznek. Tudom, miért teszik, amit tesznek. Semmivel sem vagyok jobb náluk. Feloldódom az empátiában. Minden vasárnap találkozom velük. Megterhel a szenvedésük, de amikor este búcsút mondok nekik, egy kicsit ismét közelebb érzem magam magamhoz. Ahhoz a magamhoz, aki megbocsát magának azért, mert egy emberi lény.