Járni tanulok

2020.12.18

Miután 2009-ben felvettek a Győri Nemzeti Színházba, mérhetetlen boldogság, öröm, izgalom és félelem kavargott bennem, de úgy éreztem: mindenre készen állok.

Az első operám főpróbahetén a rendezőnek megtetszett a karakterem. A főszereplőt kellett bekísérnem negyedmagammal a színpadra, a király üdvözlésére. Büszkén lépegettem a sorban. A jelenet után elégedetten konstatáltam magamban, hogy most aztán mindenkinek megmutattam, ide nekem a főszerepet is. Csendben, saját zsenialitásomtól megittasulva álltam a takarásban, amikor a hátam mögül felbrummogott egy sötét basszushang: "Te meg mi a faszt műveltél, baszd meg?" Egy nálam jóval tapasztaltabb kollégám méltatlankodott: "Nem akarok beleszólni, de nem mehetsz be úgy a színpadra, mint egy utolsó suttyó!" Meg kell hagyni, hajlamos vagyok teknősmód előrenyújtott nyakkal, beeső vállakkal közlekedni: a megjegyzés ennek szólt. A szerepem szerint vagy háromszáz harcossal érkeztem a várba, ezenkívül lovag és valószínűleg nemes is voltam, akihez uralkodói tartás illik.

Magamban melegebb égtájra küldtem színészbarátomat, de azért nem hagyott nyugodni a dolog. A vonaton hazáig még párszor átpörgettem magamban a jelenetet, majd miután éjfélre hazaértem, a tükör előtt is eljátszottam párszor, és már tudtam, mire gondolt a barátom. Ezek után három órát tanultam a tükör előtt - járni. De a másnapi visszajelzések igazolták, hogy megérte éjszakáznom.