Egy sonkás tekercsnyi hazugság

2021.03.25

Sokáig notórius hazudozó voltam. Rettegtem, hogy "lelepleződöm", és kiderül, hogy "nem az vagyok, akinek látszom". Szóval hogy vannak hibáim, mint bárki másnak. Ám ettől az apró hibák növekedésnek indultak, az apró hazugságok összeértek, és egyetlen láncolattá kötöttek, mígnem már képtelen voltam megkülönböztetni, mi igaz és mi nem. Ilyenkor, mintha túláramot kapna a morális háztartás, lecsap a biztosíték. Belegabalyodtam, és rá is kaptam a hazudozásra. Tudtam, hogy semmi sincs rendben körülöttem, hogy belülről hallani, amint recsegnek-ropognak az eresztétek, hogy szét vagyok esve, zavarosak a viszonyaim, keresztülcsörtetek mások életén, nem tudok felnőni és felelősséget vállalni, csak közben akkorákat flesseltem e káosz kitermelte abszurd szituációkon és az önmagammal meg másokkal folytatott kísérletezéseimen, hogy nem akarózott kiszállni belőle.

A hazudozás egyik tünete a handabandázás volt. Amit el lehetett volna mondani egyszerűen, azt csűrtem-csavartam. Ha valaki nyíltan rákérdezett egy számomra kínos dologra, ronggyá fárasztottam a követhetetlen magyarázkodásommal. Úgy hazudtam magamnak például pasikról, akik fütyültek rám, hogy amikor épp nem mesterkedtem körülöttük, vagy folytattam utánuk hajtóvadászatot, megszállottan elemezgettem őket a naplómban, minden megnyilvánulásuk mögött mélyebb összefüggést sejtve, a kettőnk kapcsolatában valami rejtett és misztikus rend megnyilatkozását látva, csak épp arról nem véve tudomást, hogy közük sincs hozzám. Mintha a másik önmagán túlmutató filozófiai probléma vagy metafora volna, nem pedig szabad akarattal és érzésekkel bíró emberi lény, akinek jogában áll nem akarni tőlem semmit.

- A lényeget mondd! - csapja rövidre türelmetlenül Vladimir, amikor épp lelki mikrorezdüléseimről igyekszem tájékoztatni.

Sok beszédnek sok az alja, tudniillik. Hát ja, mint az összekeverős joghurtban, pont az alján van a lényeg.

Az idézet a Zárványokból származik, amely maga is az álcázás, rejtőzködés és önhazugságok opusza. Joggal kapta meg azt a kritikát Smid Róberttől, hogy "sajnos (...) mindent meg akarna írni, sőt minden szót is, amit ismer". Kétségtelenül volt némi eszelősség abban, ahogy rákontroleffezgettem jellegzetes szlengszavakra, és ha, mondjuk, ötnél többször szerepeltek az amúgy nem éppen karcsú regényben, addig nem nyugodtam, amíg nem sikerült szinonimát találnom rájuk. Szóval én akkoriban Kopp Irénnel, a főhős-elbeszélővel értettem egyet: mindazon dolgok, véltem, amik velem történnek, oly bonyolultak (vagy ha nem, akkor teszek róla, hogy azok legyenek), ilyeténképp oly végtelenül egyediek, hogy aki nem érti ágasbogas összefüggésrendszerű, homályosan kapcsolódó mellékszálakkal és vad asszociációkkal teletűzdelt, dagályos eszmefuttatásaimat, az simán egy rablélek paraszt, aki képtelen felemelkedni egy nagy gondolkodó intellektuális szintjére.

Illusztrációm a Zárványokhoz

Pár éve bozótvágó késsel estem neki a házam táját borító dudvának: kemény meló volt, de mostanra sikerült rendet teremteni. Azt vettem észre, hogy már nincs szükségem kimagyarázni a dolgaimat. Szimplán el is magyarázhatom őket. Vagy hallgathatok róluk, ha nem tartoznak másokra. Folyamatosan egyszerűsődik az életem, a beszédem, az öltözködésem, az írásaim. Persze résen kell lennem. A simlis énem időnként ugyanis bepróbálkozik.

Lacival, a párommal abban állapodtunk meg, hogy semmiben sem fogunk füllenteni egymásnak, mert mindketten tudjuk, hová vezet ez. A minap egyedül ugrottam ki boltba. Mostanában úgy spórolunk és teszünk a környezetünkért, hogy vegán napokat tartunk. Még reggel rá is pirítottam Lacira, hogy hé, teszed le azt a szalonnát. A boltban aztán rákívántam valami péksütire (ilyesmit elvileg, egészségügyi okokból, amúgy sem fogyasztok), gondoltam, elnyammogom így kettecskén magammal, legyen ez a mi kis titkunk, és imposztor gyerekként örültem a csínytevésnek. Közben Laci felhívott, hogy kisétál elém. Fel se tűnt, hogy azonnal rágyorsítok a majszolásra, miközben félkézzel a táskám egy rejtett zsebébe gyömöszölöm a blokkot, és, biztos, ami biztos, kerülővel megyek, nehogy idejekorán összefussunk. Aztán persze nem soká bírtam, kiböktem. Csak azért nem előtted, hogy ne tegyem tönkre a fogyókúrád, próbálkoztam. De hát péksütit ettél. Az nem vegán. Őzikeszemmel Lacira pillogtam, és azt mondtam: ez vegán péksüti volt. Egy minutáig magam is elhittem. Ó, értem. És milyen vegán péksütit ettél?, sandított rám fanyar mosollyal. Lesütött szemmel vigyorogtam a bajszom alatt. Hát... Sonkásat.

Aztán leesett az egész. Megriadtam.

Persze: first world problem, ez csak egy péksüti volt. Nem egy zugvodkázás, nem egy rejtegetett, veszélyes kapcsolat, nem egy megszegett ígéret. Semmi, amivel veszélybe sodorhatom magam vagy másokat. Mégis: ugyanazok a lelki folyamatok zajlottak le bennem, mint régen, amikor egész napokat, heteket, hónapokat, éveket meszeltem el. Ugyanaz az eufória, hogy sikerül átejteni valakit és átélni a kontroll illúzióját, ugyanazok a ravaszkodó (bár, mint belátható, igencsak megkopott hatékonyságú) manőverek, majd ugyanazok az önismétlésre sarkalló bűntudatkörök ("rossz vagyok, már úgyis mindegy") és cukiskodó hízelkedések.

Csak egy péksüti volt, és én hálás vagyok, hogy manapság péksütik jelzik, ha kezdem elveszíteni a fókuszt. 

Legújabb blogbejegyzéseink

A verbális bántalmazás mindennapos jelenség: szükséges beszélnünk róla. De vajon lehet-e másképp is, mint kizárólag az áldozattal azonosulva, őt passzív elszenvedőként láttatva? Vagy aki effélét merészel, az "áldozathibáztató", és bizonyára középosztálybeli, fehér férfi, aki eleve hatalmi pozícióba született, és személyes érintettség híján az...

Ez itt a mi családunk. Emberhím és -nőstény meg egy kutya. Énekes és író meg egy ingyenélő (leszokóban lévő) zoknitolvaj. Mindhárman egyformán fontosak vagyunk. Ha pedig egy családban két szereplő közt elakadás van, megborul az egyensúly, és azt mindenki megsínyli.